Nem nagyon akaródzott világra jönnöm.
Anyámnak két hetet kellett „ráhúznia”, súlyomat magában cipelve. Akkor sem voltam hajlandó megszületni (már magzatként is dacoltam), így kivágtak belőle. Mindez 1969. 07. 04-én történt, Veszprémben.
Gyermekkoromban, majd még nagyon sokáig magam voltam az olvasás. Olvastam nappal, éjjel, tanulás alatt és helyett. Evés, fürdés közben, sőt, még a WC-n is. A vasárnapi közös ebédek gyakorta veszekedésbe fulladtak, mert előfordult, hogy a „csontos” tányérnak már nem maradt hely az éppen „falatozott” regényem miatt. Minden szabad, és rab percemet a betűk varázslatos világában töltöttem. Emlékszem arra az izgatott kíváncsiságra, amit a könyvtárból hazafelé menet éreztem, a szatyorban várakozó 6-8 könyvvel. Pontosan emlékszem a válogatásra is. A sorrendre, melyikkel is kezdjem… A könyvekben, a könyvekkel éltem, mondhatni, szimbiózisban.
Sümegen „lánykodtam”. Nem sokáig, mert hamar férjhez mentem - kicsivel múltam 17. Tapolcára költöztem. Rá, jó évre megszületett Anna lányom, majd hét évre rá Bence fiam. 10 év házasság után elváltam. Bő két év után ismét gyűrű került az ujjamra, a nevemhez pedig hozzácsapódott egy új vezetéknév, plusz két betű, a: –né. Ez a házasság sem tartott a sírig, megint elváltam. Biztos vagyok abban, ha nem lettek volna ezek a házasságaim (a maguk mennyével, poklával, hétköznapjaival), most nem írnék úgy, ahogy.
Nővérnek tanultam, Ajkán, majd egy elmeszociális otthonban dolgoztam kis ideig. Pár évig szociális gondozónőként jártam Tapolca utcáit, látogattam rászoruló idős polgárait. Közben elvégeztem a gimnáziumot. Jelenleg egy pszichiátria osztályon vagyok nővér, főállásban. Emellett reklámszövegeket írok, képeket festek falra.
A hivatásom az írás. Ellentétben a betegápolással, ezt nem tanultam, így különösebben büszke sem lehetek rá. A génjeimbe van kódolva, készen kaptam szinte, ha leszámítjuk azt a majd’ 30 évet, amíg gyakoroltam az írás mesterségét. Mert bizony, rengeteg mondat került ki a kezem alól már, hiszen 10 éves korom óta írok.
Aki nem ismer igazán, azt mondja, kemény vagyok, nyers. Ez így is van. Ám ez csupán a burok. Érzékenységemet, minden szépre és jóra való fogékonyságomat keménységgel leplezve védem.
Írásaimban nem kertelek. Számomra a kín, az öröm, a szex nem „éteri” témák, hanem hétköznapiak. Hiszen ezektől ember az ember. Hozzánk tartoznak, akár kimondjuk, akár nem. Én kimondom.
Írásaim különböző irodalmi portálokon jelentek meg. Több antológiában vagyok jelen egy-egy versemmel. Saját kötetem még nincsen. Élek, mint minden ember, ahogy a Párkák élni engedik. (Néha azt gondolom, igencsak be vannak csípve, életfonalam sodrása közben.) Jelenleg Lesencetomajon lakom, a fiammal, és azzal az emberrel együtt, akinek végre elhiszem, hogy az élet jó, és hogy élni érdemes… Ő számomra a napfény, aki éretlen, fanyar költő-lelkemet-húsomat zamatossá érlelte. Azt mondják, akik olvasnak, érdemes belém harapni…
Anyámnak két hetet kellett „ráhúznia”, súlyomat magában cipelve. Akkor sem voltam hajlandó megszületni (már magzatként is dacoltam), így kivágtak belőle. Mindez 1969. 07. 04-én történt, Veszprémben.
Gyermekkoromban, majd még nagyon sokáig magam voltam az olvasás. Olvastam nappal, éjjel, tanulás alatt és helyett. Evés, fürdés közben, sőt, még a WC-n is. A vasárnapi közös ebédek gyakorta veszekedésbe fulladtak, mert előfordult, hogy a „csontos” tányérnak már nem maradt hely az éppen „falatozott” regényem miatt. Minden szabad, és rab percemet a betűk varázslatos világában töltöttem. Emlékszem arra az izgatott kíváncsiságra, amit a könyvtárból hazafelé menet éreztem, a szatyorban várakozó 6-8 könyvvel. Pontosan emlékszem a válogatásra is. A sorrendre, melyikkel is kezdjem… A könyvekben, a könyvekkel éltem, mondhatni, szimbiózisban.
Sümegen „lánykodtam”. Nem sokáig, mert hamar férjhez mentem - kicsivel múltam 17. Tapolcára költöztem. Rá, jó évre megszületett Anna lányom, majd hét évre rá Bence fiam. 10 év házasság után elváltam. Bő két év után ismét gyűrű került az ujjamra, a nevemhez pedig hozzácsapódott egy új vezetéknév, plusz két betű, a: –né. Ez a házasság sem tartott a sírig, megint elváltam. Biztos vagyok abban, ha nem lettek volna ezek a házasságaim (a maguk mennyével, poklával, hétköznapjaival), most nem írnék úgy, ahogy.
Nővérnek tanultam, Ajkán, majd egy elmeszociális otthonban dolgoztam kis ideig. Pár évig szociális gondozónőként jártam Tapolca utcáit, látogattam rászoruló idős polgárait. Közben elvégeztem a gimnáziumot. Jelenleg egy pszichiátria osztályon vagyok nővér, főállásban. Emellett reklámszövegeket írok, képeket festek falra.
A hivatásom az írás. Ellentétben a betegápolással, ezt nem tanultam, így különösebben büszke sem lehetek rá. A génjeimbe van kódolva, készen kaptam szinte, ha leszámítjuk azt a majd’ 30 évet, amíg gyakoroltam az írás mesterségét. Mert bizony, rengeteg mondat került ki a kezem alól már, hiszen 10 éves korom óta írok.
Aki nem ismer igazán, azt mondja, kemény vagyok, nyers. Ez így is van. Ám ez csupán a burok. Érzékenységemet, minden szépre és jóra való fogékonyságomat keménységgel leplezve védem.
Írásaimban nem kertelek. Számomra a kín, az öröm, a szex nem „éteri” témák, hanem hétköznapiak. Hiszen ezektől ember az ember. Hozzánk tartoznak, akár kimondjuk, akár nem. Én kimondom.
Írásaim különböző irodalmi portálokon jelentek meg. Több antológiában vagyok jelen egy-egy versemmel. Saját kötetem még nincsen. Élek, mint minden ember, ahogy a Párkák élni engedik. (Néha azt gondolom, igencsak be vannak csípve, életfonalam sodrása közben.) Jelenleg Lesencetomajon lakom, a fiammal, és azzal az emberrel együtt, akinek végre elhiszem, hogy az élet jó, és hogy élni érdemes… Ő számomra a napfény, aki éretlen, fanyar költő-lelkemet-húsomat zamatossá érlelte. Azt mondják, akik olvasnak, érdemes belém harapni…
Dezső Anna Zanami
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése