Olyan 18 éves koromig ki sem dugtam az orrom a könyveim mögül, kivéve, amikor azt játszottam, hogy versenyszerűen sportolok, miközben alig vártam, legyen már vége az edzésnek, hogy mehessek haza olvasni. Közben néha festegettem, majd arra készültem, hogy tanítani fogok. Tanítok - is. Írok, olvasok, felolvasok. Lektorálok.
Egy szűk éve újra festegetek, valamint új szenvedélyem is van: a fotózás. Most épp portrékat készítek. Érdekel, ahogyan mesélnek az arcok, egész élettörténeteket, a pillanatba sűrítve. Szó, szín, látvány kifejezési lehetőségei egyaránt vonzanak.
Már több mint egy éve voltam a Poeten, amikor rászántam magam az első versre, bár noszogattak vele rég. Nem nevezném verseknek. Rendeződő gondolatoknak inkább. Vagy játéknak. Mikor mi. Nemrég még azt írtam volna, a próza az én világom. Most úgy érzem, két valódi arcom van, és témától, hangulattól függ, melyik formát választom.
A vers: formát öltött gondolat, amely függetlenedik az eredeti szándéktól. Tehát formát öltött és életre kelt gondolat. Születés. A művészet a legfontosabb és legtermékenyebb közösségi kommunikáció.
Épp mostanra állt össze egy kisebb kötetre való verscsokor, amely a nyomdába kerülést várja. És furcsa... de épp mostanra dőlt el bennem végérvényesen, hogy elfogadjam és felvállaljam a "civil" életem mellett ezt a másikat is, amely nem kevésbé valódi. Sőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése